skizo

2011 július 8. | Szerző: nyuszkomuszko |

 Vannak olyan hülye típusú emberek, mint én. Zsigerből elutasítok mindenkit, aki valami jót akar tenni velem, és én teszem azt szeretem az illetőt. A közeledéseivel együtt. A szándékával együtt. Egyszerűen nem megy. A barátom szeretne megtanítani úszni. Én is szeretnék megtanulni úszni. De amint belemegyek a medencébe, átalakul az egész tanítvány-tanár dologgá, és nem bírok rá kétféleképpen nézni. Ha úgy nézek rá, mint a barátomra, akkor elhülyéskedem az egészet. Ha meg úgy, mint egy tanárra, akkor meg semmi olyan nem fér bele, hogy megsimogat, megpuszil, mert ideges leszek. Sajnos anno, mikor sportoltam, nem volt olyan, hogy valami elég jó legyen, nem volt dicséret, nem volt kedvesség, az edzőkkel szemben pedig mélységes mély alázat és behódolás. Valahogy így állok én minden sportág minden edzőjéhez, és ha ez az edző történetesen a pasim, nem tudom összerakni a képet. Vajon jó ez így? Vagy bennem van a hiba? Ki lehet nőni, túl lehet rajta lépni, vagy örökre így marad? Nem szeretem a felesleges feszültségeket, és a tehetetlenséget. Mikor az agyam azt mondja, hogy örüljél, mekkora lehetőséged van, a belsőm pedig azt, hogy ne engedj az akaratának, ne hagyd hogy uralkodjon rajtad. Ami tök hülyeség, mert ő csak jót akar, de tekintve a fent említett helyzetre… Én nem is tudom, mit tegyek. Ez így nem tetszik. Nem akarok ilyen lenni. A múlt berögzült dolgai mennyire mozgathatók ki?